Ma délután, mikor elállt az eső, lementem Bendével sétálni, hogy legyen egy kicsit friss levegőn is, ne csak a Kis Vakond társasága a gyurma és a könyvek töltsék ki a napját. Várakozásommal ellentétben nem a motort, hanem a fűnyírót vittük magunkkal. Sebaj, gondoltam, kevesebbet kell futnom.

Lent sétáltunk, zörgött a fűnyíró, tócsát is vágtunk természetesen, majd egyszer csak felbukkant a láthatáron a zöld-fehér vonat. Bende kérte, hogy vegyem fel, és egyértelmű utasítást adott, hogy menjünk oda hozzá (mármint a vonathoz). Odamentünk. Jött a következő vonat, és Bende jelzett, hogy fel akar szállni rá. Biztos, ami biztos rákérdeztem, mire a leírhatatlan hangremegtetésével jelezte, hogy jól értem kérését.

Felszálltunk, leültünk, és néztük az elsuhanó tájat. Kati mama házát, templomokat, markolókat, majd a föld alá ereszkedve a lámpák kötötték le. Batthyány téren aztán leszálltunk, megnéztük a vonatvezető bácsit, és elkérte kicsi fiam a fűnyíróját. Nem semmi látvány lehetett, ahogy a három vágány végében, a föld alatt 4 méterrel egy kisember szaladgál egy fűnyíróval, apja meg, szaladva előtte vagy utána, teregetni próbálja, hogy ne menjen neki mindenkinek. Inkább felcsalogattam, és megnéztük a kedvenc soktornyú templomot, az Országházat.

Haza kellett gyorsan indulnunk, mert eleredt az eső, de megtudtuk még nézni, hogy a HÉV hátsó lámpái pirosak, az elsők pedig fehéren világítanak.

Az eső miatt hazafelé nyakamba vettem Bendét, és kezemben fűnyíróval szaladtam vele  hazáig. A szembejövők reakcióját látva, érdekesen nézhettünk ki.