Ma beugrottunk unokatestvéreimhez (szám szerint három), jól éreztem magam. Levente és Áron megtömtek kölesgolyóval - felváltva tették a számba -, közben Levente átkarolt: Ez az én Bendegúzbarátom...
Már egy hete sétálgatok, ha nem veszem észre 4-5 lépést is megteszek önállóan. Egy kézen vezetve biztonságosan és szépen sétálok utcán is.
Anya pedig borzasztóan büszke rám, mert nem lendületből rohanok (majd később :), hanem gyönyörűen nehezedem, mint egy vérbeli konduktorgyerek :), és még egyszer sem estem el, hanem ha elbizonytalanodom, lassan leguggolok és leülök.
