Ma olyan szépen sütött reggel a nap, hogy anya elhatározta, hogy kibiciklizünk a Margitszigetre. Fel is öltöztünk szépen, én az új denevérkabátomban (olyan füle van a kapucninak) feszítettem, és anya betett a kenguruba, ahol ezer éve nem utaztam. Anya a folyosón halkan ennyit mondott: becsöngetünk a szomszédba, hátha otthon van valaki - ugyanis velem a pocakján beszállni a liftbe egy biciklivel, amit fel kell állítani, elég nehéz feladat. Erre nyílik az ajtó és keresztanya megjelenik... Hurrá!!! Segített nekünk lemenni.

A szigeten senki nem volt, üresen várt minket. Nagyszerű volt végigsuhanni az elhagyatott ösvényeken. Az állatkertig meg sem álltunk. Itt már köszöntöttek minket a kacsák (Háp-háp), az ázsiai selyemtyúkok (Kot-kot, illetve kukurikúúú), egy őzike (--) és sok-sok gólya (Kelep-kelep). Nagyon élveztem, fülig ért a szám. Hazafelé majd' elaludtam az ülésben. Keresztanya segített feljutni is. Aztán lefeküdtem aludni, és két órán át meg sem mozdultam. Bezzeg anya! (felmosott, terigetett stb)